Ha valaki New Yorkban jár, annak nem szabad kihagynia az itthon is híres Carlo’s Bakeryt. Nem csak azért, mert finomak a sütik, hanem azért is, mert mostanra az már szinte mindenki ismeri, ugyanolyan látványosság lett, mint mondjuk a Broadway. Egyszerűen muszáj ellátogatni!

Fun fact: bár Buddy mindenféle tortát képes megépíteni, legyen az egy óriás cápa, egy WC, vagy egy transformers, a környéken élők szerint a hírnév és az egyre élethűbb formatorták az íz rovására mentek. Akinél laktunk néni nem is kért a szülinapi tortámból, mert hogy ez már nem az igazi, nem az, amit még Buddy apja idején szoktak meg. Ez viszont nem azt jelenti, hogy rosszak lennének, sőt, nagyon is jók! Pláne, ha az ember belegondol, hogy hány száz/ezer embert szolgálnak ki naponta a cukrászdákban. (Arról meg ne is beszéljünk, hogy én amúgy nem nagyon szeretem a vajkrémes dolgokat, csak nagyon-nagyon ritkán, és a tortája mégis határozottan jó volt!)

Magába az eredeti, hobokeni cukrászdába nem könnyű bejutni, hiszen több háztömbös sorok állnak előtte és mindenki arra vár, hogy bejuthasson. A környéken élőknek azért könnyebb a bekerülés, mert nekik van arra lehetőségük, hogy soron kívül bejussanak, de mindenki másra órákon át tartó ácsorgás vár. Bevallom őszintén, én rühellek sorban állni és inkább nem is próbálkoztam be vele, de aki képes hosszú-hosszú órákon át a hidegben ácsorogni, csak nyugodtan! Engem még az ingyen osztogatott forrócsoki lehetősége sem csábított, télen túúúúlságosan hideg van arrafelé. (Komolyan, talán a jegesmedvék azok, akik kibírják az utcákon átsüvítő jeges szélt hosszú ideig, de én biztos, hogy nem!) Viszont, szerencsére már van több cukrászdája is, amik ugyan nem az eredetiek, de legalább a Cake Boss nevet viselik. Egy ilyenbe mentünk be a Times Square-en a szüleimmel, hogy meglássuk, mire is ez a nagy felhajtás.

Ahogy beléptünk, egyből megcsapott minket a mennyei illat, és persze a pult látványa sem volt utolsó. Nekem a cukrászda dekorációja kissé túlzott volt, de nem vészesen. Bár itt is tömeg várakozott, legalább csak a pult előtt volt keveredés, és nem az utcán állt a sor. Ez már egy pozitívum volt. Kicsit nagyon sok volt a pénzhajhász dolog, ami azért kevésbé volt szimpatikus. Az még oké, hogy az egyik sarokban Cake Bossos cuccok voltak kaphatóak, hiszen ha valakinek van egy márkája, persze, hogy mindenfélét árul belőle. De az ember méretű Buddy baba nekem már kicsit sok volt.

Mivel a New York-i cukrászdában már nem menő a sorban állás, a bejáratnál kellett sorszámot húznunk, azt kiabálják az eladók. A hangzavartól sajnos nem lehet annyira jól hallani, több értelme lenne, ha kiírnák egy elektronikus táblára úgy, mint a kórházakban, hogy éppen melyik szám jön. Miközben az ember várakozik, üvegen keresztül nézheti, ahogyan a cukrászok gyártják a sütiket. Mivel minden nap több száz ember látogatja őket, ezért egyáltalán nem érnek rá pepecselni, vagy elrontani bármit is, mindent nagy mennyiségben kell gyártani, úgy, ahogyan az meg van írva. Akár a gépek… de az biztos, hogy ha ott tud valaki dolgozni, akkor a tempó tartásával már sehol nem lesz gondjuk az életben.

(Igen, ott az én szőke fejem és anyukám vigyorog boldogan!)

Mikor sorra kerültünk, a számomra legszimpatikusabbat vettem, az epres-csokis sajttortát. Ha már New Yorkban van az ember, ki kell próbálni a New York-i sajttortát, nem igaz? Dehogynem! Szóval… ha az ember Amerikába megy, föl kell készülni, hogy hiába szereti itthon az édeseket, az amerikaiak egy magasabb szintre emelték az édes fogalmát. Minden tele van cukorral, és még arra is pluszban kerül rá egy kis cukor. Ugye mindenki látott már amerikai fahéjas csigát? Na, olyan szinten édes minden. Ez is tömény cukor volt, de azért legalább az ízeket lehetett érezni benne. A sajttorta maga nagyon finom volt, lágy és selymes, de a tetején levő „csokimousse” nem lett éppen a kedvencem. Pláne, hogy az a hab csokit csak akkor látott először életében, mikor rátették a csokiba mártott epret. Na, az viszont isteni volt! Imádom az epret és a csokit, főleg, hogyha együtt van a kettő! Szóval összességében finom volt, de nem volt hibátlanul tökéletes.

A szülinapom szilveszter előtt van, gondoltam, ennyi volt, meglátogattuk a Tortakirály egyik cukrászdáját, és talán, esetleg onnan kapok majd egy előre elkészített szülinapi tortát. Hogy én mennyire elszámítottam magam!

Szülinapom reggelén anyáék ébresztettek, hogy gyorsan, siess, öltözködj, mert megyünk. Oké, megcsináltam és bár kérdezgettem, hogy mégis hová megyünk, hogyan öltözzek, nem kaptam választ. Beültünk a kocsiba és Hobokennek egy elhagyatottabb részén kezdtünk el körözgetni. Nagyon-nagyon reménykedtem, hogy az lesz, amire gondolok és mikor megláttam a Carlo’s Bakery feliratú szállító kocsit, már tudtam, hogy igazam van.

Pont az utolsó percben estünk be, anya csak belökött az ajtón, és már vittek is körbe engem és a többi emberkét a forgatás színhelyén. Kamerák éppenséggel nem voltak, nem azért mentünk, hogy lefilmezzenek minket, úgyhogy a TV-ben nem leszek látható… Persze, nem mindenhová mehettünk be, de a hűtőkamrát megnéztük, amiben sok szép torta volt, majd szépen letelepedtünk abba a terembe, ahol a Jövő cukrászai tv show nagy részét forgatták. Mivel tényleg nem számítottam arra, hogy anyáéktól egy ottani kurzust kapok ajándékba, ezért mikor megkaptam a tortát, teljesen pánikba estem, hogy basszus, csak két órám van, és még azt sem tudom, hogy mit akarok készíteni. Aztán ahogyan neki kezdtem, egyre inkább megnyugodtam, és a végére már csak díszítettem, ahogyan jött.

Nagyon szeretek tortát díszíteni, számomra az az egyik legmegnyugtatóbb dolog a világon. Persze, mivel még nincsenek sürgős megrendeléseim, ráérek pepecselni a dolgokkal, meg még folyamatosan képzem magam YouTube, illetve különféle tanfolyamok segítségével, úgyhogy még nem beszélhetek arról, hogy a jövőben mennyire fog megnyugtatni a tortadíszítés. Remélhetőleg akkor is nagyon, hiszen az a lényeg, hogy az ember szeresse a munkáját, nem igaz?

Megtanították hogyan kell használni a fondant nyújtó gépet, hogyan lehet szép masnit készíteni, és persze találkozhattunk Mauroval is. Egyszer csak arra kaptuk föl a fejünket, hogy belép a konyhába egy igencsak ismerős alak, mert beszélni akart a minket tanító cukrásszal. Persze, mindenki azonnal köré sereglett, és volt olyan kedves, hogy lefényképezgethettünk vele. Nem tudom, hogy minden alkalommal ő megy be, vagy cserélgetik, hogy éppen kit küldenek be, esetleg teljesen véletlen volt, de az biztos, hogy nagyon nagy meglepetés volt. (Sajnos nem tudok róla bizonyítékot mutatni, ugyanis az akkori mobilom szépen kinyiffant, mielőtt lementhettem volna róla a képeket. T_T)

Sok szép, és kevésbé szép alkotás született, de ami a leginkább megfogott engem, az egy hét-nyolc éves kisfiú alkotása volt: fehér alapon fekete felhőkarcolók a torta körül. Bár a megvalósítás azért nem volt azért olyan letisztult és szép, de ahhoz képest, hogy milyen kicsi volt a fiú, az egyik legkirályabb torta lett az övé. Nekem tényleg nagyon tetszett, majd én is szeretnék egy hasonló, felhőkarcolós-városi látképes fekete-fehér tortát készíteni.

Az én szülinapi tortám pedig így nézett ki:
(Veszélyes a kezembe nagy kést adni! :P)

A torta mellett még a kötény is haza hozható volt, úgyhogy nem csak a saját szülinapi tortámmal, hanem egy Carlo’s Bake Shop since 1910 feliratú köténnyel lettem gazdagabb. No meg persze egy felejthetetlen élménnyel!