Torino elképesztően szép város. Az ember azt gondolná, hogy mivel iparváros, sok gyárat talál ott, meg füstöt és szmogot, de ez egyáltalán nincs így. Tíz éve, a náluk rendezett téli olimpiai játékok idején jöttek rá, hogy kellene valamit kezdeni a turizmussal is. Addig a városban a Fiat (autó), a Lavazza (kávé) és a Telecom (telefon) jelentette a fő munkahelyet a környéken lakóknak, így nem volt idő a vendéglátással foglalkozni. Augusztusban a gyárak bezártak, mindenki kiment a tengerpartra, és ezt a szokásukat valamennyire még most is tartják. 

A Fiat múzeuma csak vasárnaponként van nyitva, a környező kis városokból pedig szinte eltűnnek az emberek ebben a hónapban. Torino régió lakosai viszont nagyon dolgoznak azon, hogy fölfejlesszék a turizmust, úgyhogy egyre csak nyílnak az éttermek, cukrászdák, fagyizók és szállodák. A városban sokkal több a zöld terület, mint Budapesten, olyan az egész, mintha a fák lefutnának az Alpok hegyeiről, és meg sem akarnának állni. Gyönyörű épületek mindenütt, és még mindig viszonylag kevés a turista, ezért nem túlzsúfolt. Főszezon van, de az ember kényelmesen tud közlekedni, a múzeumokban sem kell nyomorogni, mert nincs nagy tömeg. Vagy csak mi voltunk ennyire szerencsések – ez is egy lehetőség.

Agriturismo Fiorisca il Cuore:

Egy Torino közelében levő kis városkában, Casalborgonéban volt a szállásunk. Csodálatos hely; ha az ember körülnéz, az érintetlen természetet látja az egyik irányban, a másikban pedig ültetvényeket. A szállásunk nem éppen a megszokott: a vendégeknek két családi házban és egy kis házikóban alakítottak ki lakásokat. Ezeket nem lehet zárni, meg kell bízni a többiekben, hogy nem fognak bemenni oda, ahová nem szabad. Az épület eléggé kaotikus: itt nincs fal…, ott egy elefánt falfestmény…, amott pedig egy rúd, amiről le lehet csúszni egy emeletnyit. Színes üvegtéglák, különféle kanapék és székek, minden természet közeli. A tulajdonos, Davide még mindig fejleszti a helyet: többek között épülőben a szauna, hogy télen mehessenek hozzá a síelni vágyók is. Eléggé nagy a birtok, a gyerekek élvezettel rohangásznak a hegyoldalon. A medencébe csúszdával is be lehet csobbanni; bár én tartok a víztől, a többi vendég nagyon élvezte. A reggelihez és a vacsorához is kint a szabadban terít meg Davide – szóval rovarriasztóval mindenképpen föl kell készülni! Ezt találtam egyedül fájdalmasnak: nekem túúúúlzottan sok volt a bogár és a rovar, a pókokról nem is beszélve, de el lehetett viselni.

Az olasz típusú reggeli benne van az árban, vacsorát viszont fejenként további 18 euróért adnak. Öt-hatfogásos, és egyszerűen isteni! Az ételek mellé friss, saját készítésű kenyér és bor is kerül az asztalra.

Több este is siettünk vissza, hogy náluk ehessünk: mindegyik isteni volt, egyik finomabb volt, mint a másik. Most csak az egyik menüsort írom le, de lehet, hogy később még bemutatom, hogy a pizzán kívül még milyen ételeket esznek az olaszok.

Az előétel valamiféle mézes piskóta szeleten tálalt mogyorós gorgonzola krém és házi eperlekvár volt. Amúgy is szeretem a gorgonzolát, de így valami eszméletlenül jó volt (még olyannak is ízlett, aki amúgy utálja az ilyen típusú sajtokat)! Hogy hogyan jutott valakinek ilyen az eszébe, én nem tudom, de örülök neki.

A következő fogás mozzarellás-sonkás bundás szendvics volt. Fejenként két-két félbevágott szendvicset kaptunk, és már ekkor kezdtünk tele lenni, de még további négy fogás következett, szóval nem adhattuk föl.

Ezután egy könnyed salátát kaptunk, de nem ám az unalmasabb fajtából! Egész eddig nem szerettem a sárgadinnyét, de itt egészen megkedveltem, főleg ebben a salátában: cukkini- és sárgadinnyecsíkokat kaptunk fetasajttal, citromlével leöntve. Furán hangzik, de amíg még tart a nyár, érdemes ilyet készíteni otthon!

Szüleimmel „fogadtunk”, hogy mi lesz a második fogás: apukám tortellinire gondolt, anyukám rizottóra, én pedig gnocchira. Természetesen anyukám győzött, mert miért is ne neki lett volna igaza?! Nem vagyok oda a rizsért, ha tehetem, inkább kerülöm, szóval még nem ettem rizottót. Viszont, ha már addig olyan finom dolgokat kaptunk, muszáj volt megkóstolnom! Úgy érzem, ezentúl több rizottót fogok enni errefelé...

Mire a főfogáshoz értünk, már majdnem degeszre ettük magunkat, erre a tulajdonos hoz egy nagy tál fasírtot héjában sült krumplival. Ilyen finom fasírtot még nem ettem! Kellően lágy, omlós hús, a szokásosnál több zsemle és a hagymakarikák találkozása csak azért, hogy az ember elcsábuljon, és a kelleténél jóval többet egyen. Megérte.

A desszert szerencsére könnyű kis mogyoró és csoki fagyi volt, nem úgy, mint egy másik este, amikor is karamell pudingot kaptunk piskótával, dió- és karamell darabkákkal díszítve. Szégyen és gyalázat lenne nem elkészítenem otthon ez utóbbit, tehát várható lesz ennek az eszméletlen desszertnek a receptje is!

Szóval, ha valaki Torino környékén jár, én ajánlom, hogy töltsön el Davidénél egy-két éjszakát, nagyon jó hely! Abból az egy-két éjszakából úgyis több lesz…

Eataly:

Ha a turista elveszi az utcán található egyik térképes szórólapot, hogy jobban el tudjon igazodni a városban, egyből föltűnik neki az Eataly felirat rajta.  Az Egyiptomi Múzeum végigjárása után megéhezik az ember, és a térképen látszik, hogy a Via Giuseppe Luigi Lagrange-on levő éttermük pont megfelelő távolságra van a múzeumtól ahhoz, hogy még ne haljon éhen az ember. De bárcsak ne oda mentünk volna!

A többi éttermükről nem tudok nyilatkozni, de mivel mindenütt más a személyzet, sőt az étlap is, így reménykedem benne, hogy azok nem olyan rosszak, mint ahol és amikor mi voltunk.

Az étterem külseje nagyon megnyerő, kint az utcán elég nagy helyük van, sok asztal elfér.  Wi-fi is volt, meg árnyék is: tökéletes. Ebédidő volt, de mivel az olaszok olyankor sziesztáznak, nem lehet arra a jól bevált módszerünkre építeni, miszerint ahol sok olasz beszédet hall az ember, ott biztosan jó az étel, mert a helyiek is ott esznek. Úgyhogy ekkor éppen turistákkal volt teli a hely.

Előre kellett fizetni az ételért – ilyennel még nem találkoztam. Eléggé furcsa szokás, nekem nem igazán jött be. Mikor az ételt elénk tették, nagyon megörültünk, hogy milyen jól néz ki, biztosan nagyon finom lesz.

Hát nem.  

Apukám és én rákos, kardhalas gnocchit rendeltünk. A kagyló egész jó volt, a kardhal viszont ízetlen, akár natúr csirke is lehetett volna. A gnocchi elég finom lett volna, ha nem áztatták volna olajban. Tudom, hogy az olaszok szeretnek mindent meglocsolni olajjal, máskor nem is nagyon szokott vele gondom lenni, de ez fürdött az olajban. Azt írták az étlapon, hogy a gnocchin nemcsak kagyló, hanem cukkini is van, de az olyan kevés volt, hogy törött kagylóhéjból többet találtam benne!

Anyukám pedig hamburgert rendelt. Igen, igen, milyen dolog már Olaszországban hamburgert rendelni, de én mondtam neki, hogy azt is meg szeretném kóstolni, ugyanis az eléggé érdekesnek tűnt az étlap alapján. Hát… borzasztó nagy csalódás volt. Bivalymozzarellás, paradicsomos hamburger spenóttal. Jól hangzik, nem? Jól is nézett ki! De az íze…

A marhahús amerikai stílusú volt, szóval nem sült át teljesen. Azt nem kóstoltam meg, de apukám szerint az egész jó volt. Én anyukám tányérjáról a mozzarellára pályáztam, ami sajnos nagy csalódást okozott: semmi íze nem volt, ráadásul a hamburgerzsemlét teljesen át is áztatta. A spenót finom volt, de egy maréknyi nyers spenótot elég nehéz lett volna elrontani.

Nem voltunk oda érte, de nem is ez volt életem legrosszabb ebédje. Lehet, hogy csak rossz időpontot fogtunk ki, de nem fogunk többször ott próbálkozni, az is biztos.

Guido Gobino:

A csokimester egyik boltja szintén a Via Giuseppe Luigi Lagrange-on van. Ezt viszont érdemes meglátogatni a múzeum után. Eléggé drága, de a minőséget meg kell fizetni. 2,50 euróért ittunk négy korty bicerint, azaz a jellegzetes torinói forró csoki+jeges kávé italt, ami meglehetősen finom volt, de nem feltétlenül érte meg az árát. A cremino classico viszont igen. Kellemesen mogyorós bonbon – ez ebben a régióban már-már elvárásnak számít –, amit a tejcsoki kellemesen kiegészített.

Van lehetőség üzemlátogatásra is, viszont először regisztrálni kell hozzá, amit mi nem tettünk meg, úgyhogy, sajnos, nem lett belőle semmi. A férfi, akivel beszéltünk, eléggé udvarias volt, de a műmosolyán látszott, hogy magában azt gondolja, „hülye turisták, hát nem értik, hogy gyárban vannak?”. De a csokijuk tényleg finom, szóval biztosan érdemes lenne ellátogatni az üzemükbe. Éppen csak a Perugina és a Zotter csokigyár túlságosan elkényeztetett bennünket, úgy látszik…

GROM:

A Grom fagyizót Velencében ismertük meg, azóta bárhol járunk Olaszországban, ha látunk egyet, biztosan veszünk ott fagyit. Sosem okozott még csalódást, az egyik legjobb fagyizó a világon – legalábbis Olaszországban biztosan (de nem a legnagyobb választékkal rendelkező). A gyümölcsfagyijukon érződik, hogy tényleg gyümölcsből készült. Ez főleg a málnánál fontos, mert a legtöbb helyen nagyon érződik a mű íz. Náluk nem – itt olyan, mintha a fagyasztott gyümölcsöt enné az ember. Most újdonság volt az extra magas kakaó tartalmú csoki fagyi, benne csoki darabokkal, illetve a sós karamella is. Mind a kettő hozta a várt minőséget, bár a karamella lehetett volna egy icipicit sósabb.

Egy másik újdonság is volt, hogy jégkrémet is árultak. Majdnem sima vaníliás-csokisat rendeltem, amikor észrevettem, hogy a gyümölcsös jégkrémeket kérésre belemártják csokiba. Jeges málna… olvadt csoki… HELL YEAH! Persze, ilyet lehet ám otthon is készíteni, ha valakinek van hozzá kedve, akkor a mértékegység nélküli elkészítési mód, íme, itt van:

1. Egy jó nagy adag málnát megmosok, leturmixolok, és esetleg szűrőn átpasszírozok, hogy ne legyen benne mag. Én szeretem, ha csak a csoki miatt édes ez a jégkrém, de ha valaki édesebben szereti, mehet bele kis cukor is.
2. A levet beletöltöm jégkrém formákba, ha nincsen, joghurtos poharakba, dugok bele pálcikát vagy kiskanalat, majd beteszem a mélyhűtőbe.
3. Mikor teljesen megfagyott, kiveszem a mélyhűtőből, olvasztok hozzá csokit (én étcsokit szoktam, de ízlés szerint lehet tej- vagy fehércsoki is.). A fagyott málna jégkrémet kiveszem a formából, a pálcikánál fogva teljesen belemártom a csokiba, hogy az mindenhol befedje. Ezután kicsit lecsorgatom a tál fölött, várok fél-egy percet, és mikor a málna hidegétől megdermed a csoki, már fogyasztható is.

Bárki lát GROM fagyizót, ajánlom, hogy menjen be és próbálja ki, mert megéri!